Kritika- Who am I?

                                                              

Who am I?

                                                           Kinézet
    A fejléced tetszik, bár nem tagadom, az a kérdőjel elég csúnyácska, de ez nem egy szíven ütő hiba. A háttér is tökéletesen passzol, egyszerű, még is szép, nekem kifejezetten bejön. A modulsávod viszonylag rendben van, talán én annyit változtatnék, hogy a chatet meg a rendszeres olvasókat megcserélném, valamint betennék, egy oldalmegjelenítés számlálót is, és az első kis modulnak adnék egy címet. Úgy nem csak egy kósza idézetnek tűnik. Annyi belekötésem lenne még, hogy a „Szereplők” nevű oldaladnál, talán a Dokiról is tegyél be egy képet, meg a többi szereplőről, akik szerves részei a történetednek.
   Most pedig átugrunk a bejegyzésekre.  A cím betűtípusa lehetne másmilyen, valamint én a történetnek is inkább egy olyat adnék, ahol az „ő”-ket is ugyanúgy írja, mint a többi betűt, ami megtalálható, az angol ábécében, a sztoridat pedig írhatnád sorkizárttal úgy sokkal szebb.
   Ha mindent nézek, a blogod designja rendben van, egyszerű, szép, és nincsen telenyomva felesleges kódokkal.




                                                          Történet

   Történetünk a hóban kezdődik, talán a hegyek között, de elég homályos, hogy akkor még, mi is folyik főhősünk körül, aki nem kis sérülésekkel fekszik a hideg, és fehér földön, miközben azon gondolkodik, mennyire fáj mindene. Pár perc szenvedés után meg is jön a felmentő sereg, akik elviszik a Menedékbe, ahol meggyógyítják, ápolják, kap ételt, italt, miközben nem igazán parázza túl, hogy amnéziás, de azért aggódik. Szóval minden rendben van, összetalálkozik a vörös Nickyvel, – ez egy elég találó név lett – , az energia túltengéses Teddel, meg Dokival, akinek nem hogy neve sincs, de egy elég jellemtelen karakter. Szóval szereplőinknél egyelőre nincs semmi baj, főhősünk kap keresztnevet is, és nem hogy valami izgalmasat választana magának, mint például Noah, vagy Jared, egyszerűen Luke lesz.  Mindegy, ezt letudom annyival, hogy ízlések és pofonok, tehát lépjünk is tovább. Történetünkben az első icurkát is érdekfeszítő rész, a nyolcadikban kezdődik, ahol is a Menedék hackerei nem találnak semmit arról, hogy keresnének egy Lukehoz hasonló fiút. Ezt ő annyira magára veszi, hogy mint egy lány, kiviharzik a hideg télbe, de nem marad társaság nélkül, doktor úr újra akcióba veti magát, és nyugtatásképpen, bedrogozza főszereplőnket. Hát nem édes?  Újra ágynyugalomra ítélik szerencsétlen fiút, kap még pár napig a kábítószerből, majd folytatja az életét, mint új otthona teljesen átlagos lakosa, kipróbálja a snowbordozást, miközben újabb emlékképei törnek fel tudatalattija legmélyebb bugyraiból. Mindeközben Nicky valamiért elkezd pikkelni főhősünkre, Doki pedig egyre unszimpatikusabb.
   A fogalmazásodon látszik, mennyit fejlődik, ahogy jönnek a részek, egyre ügyesebb leszel. Észrevettem, hogy szeretsz játszani a kifejezésekkel, ami nem feltétlenül rossz dolog, de talán tán nem is a legjobb, mert elég furcsa dolgok is kisülhetnek, de azért örülök ennek. Az is szemet szúrt, hogy nagyon szereted a pontokat. Értem én, drámai hatás meg minden, de na, nem feltétlenül van szükség rá. Érezni is fogod, ha átolvasod a fejezeteid a publikáció előtt, mert látszik, hogy ez a dolog nem vált még szokásoddá. Erre nem csak a kezdőknek, de a profibbaknak is szüksége van, mert nagyon sok figyelmetlenségre rávilágít, pl.: „a konyház” – mi az a konyház? Életemben nem hallottam ezt a kifejezést, kérlek, írd meg lent! -,  „De hát lélegzem – fogtam föl nagy bölcsen – lélegzem,” és még sorolhatnám, de nem fogom. Ebből a problémából adódik, hogy nagyon sok a szóismétlés a történetedben, csak úgy, mint a tőmondat. Én is szeretem őket, mert néha kicsit drámaiabban hatnak, de ha túl sok van belőlük, az már zavaró. Még egy hibát véltem felfedezni, ha gondolatot akarsz közölni, akkor azt hasonlóan írd, mint a párbeszédeket, csak nem kell a közölni való elé kötőjel.
     Most pedig ugorjunk át arra az abszurd dologra, ami nekem nagyon furcsa volt. Tehát, Lukenak, amikor megtalálják, komolyan kificamodik a bokája, majd egy-két hét után lábra is állhat, ugyan ennyi idő után pedig már hódeszkázik. Nem hiszem, hogy neked volt már hasonló baleseted, de nekem volt részem benne, csak az nem volt annyira komoly. Az én bokámon egy hónapig volt fásli, és az első pár hétben eszeveszettül fájt, a csizmám cipzárját nem tudtam felhúzni, az edzéseimen nem tudtam részt venni, kicsit olyan tehetetlennek éreztem magam - de titkon élveztem a helyzetet - . Szóval, az ő sérülésének kb. kétszer annyi idő kell, mint az enyémnek, ha a valóságot nézzük, és csak azután vethette volna magát újra a téli sportokba. Tapasztalat, a pihenési idő után is gyakran leterhelődött az a bokám, és fájt. Szóval ebben hibát vétettél, de emiatt nem fogom leharapni az orrod, mert felesleges, csak azért gondoltam szólok.
    Visszakanyarodva, a történet különleges, ehhez hasonlóval még nem találkoztam, és ha fejlesztesz magadon, elég nagy rajongó tábort fogsz magad köré gyűjteni. Így tovább!